Jó Fradi-elnöknek lenni?

Jó bizony! – vágta rá Kubatov Gábor, aki nem kisebb feladatot vállalt, mint hogy az idehaza legnépszerűbb, de tavaly még jókora adóssághegy alatt nyögő, az ilyen-olyan ügyek miatt a nimbuszában alaposan megtépázott klubot vezesse.

Pedig olyan soványnak tűnik. Hirtelen azt gondoltuk, hogy a stressz miatt…

Azt nem mondom, hogy ne lenne idegeskednivaló, de ez a feladat nagyszerű kihívás, ráadásul az elmúlt időszak során azért szép sikereket is elkönyvelhettünk.

Már bocsánat, de nyilván arra gondol, hogy itt fent, az irodákban…

Itt is, sőt talán itt a legnagyobbakat, ugyanis gazdaságilag alaposan gatyába kellett rázni az egyesületet.

És passzentosabb már a ruhadarab?

Mondjuk úgy, hogy egyre csinosabbak vagyunk.

Szűk esztendővel ezelőtt még arról panaszkodott: majdnem elájult akkor, amikor ezt tapasztalta, hogy a Fradinál már a tagdíjbeszedési morállal is súlyos gondok vannak. Mi a helyzet ma?

Manapság szigorú rendszerben zajlik minden. Hogy mást ne mondjak, tavaly szanaszét volt a könyvelés, nem volt költségvetés, vagy likviditási terv a szakosztályoknál, és még sorolhatnám. Na, ehhez képest a Ferencváros ma már úgy működik, mint egy holding.

Ahogy így mondja, azért ebben a világban focizni csöppet jobb lehet, mint klubot vezetni.

Nekem ez a feladat az életem meccse. A kihívás pedig az, hogy – az elmúlt húsz esztendőt figyelembe véve – vajon én lehetek-e az az elnök, aki a hagyományaihoz méltó, stabilan működő, sikeres Ferencvárost irányíthat.

Ehhez elég lenne annyi, hogy bajnok legyen a futballcsapat. Akkor még az sem érdekel senkit, ha nem forint, hanem téglapor van a klubkassza alján…

Na, akkor itt álljunk is meg egy pillanatra! A megbízhatóságnál, a szavahihetőségnél, az egyenes beszédnél fontosabb nincs az életben – így a sportban sem. Úgy nem lehet álmodozni – bajnoki címről –, követelni, és nem lehet teljesíteni, ha nem gyémánt szilárdságú a háttér, ha az adott szó értéktelen.

Szó se róla, a Fradiért klubelnökként komoly áldozatot vállalt, mert ha jól tudjuk, a saját vagyonát kockáztatja az egyesület működése érdekében. Ez így van?

Így. A történet veleje pedig az, hogy tavaly – amikor éppen az összeomlás fenyegetett, az áram és gázszolgáltató például éppen kikapcsolni készült mindent a klubnál – a súlyosan nehéz helyzetben lévő labdarúgóknak megígértük: fizetés márpedig lesz! Akkor elmentem vállalkozókhoz, a barátaimhoz, elmondtam, mi a helyzet, miben kellene segíteniük, ők pedig azt kérdezték: jó, rendben, de milyen garanciát adok cserébe? Csak a magamét adhattam.

Megér ekkora személyes kockázatot egy magyar sportklub, még akkor is, ha Ferencváros a neve?

Szerintem igen.

Egy okot mondjon?

Például most már bátran kinyitom a főkönyvet, mert azt látom, hogy a számok rendben vannak. Minden forint után leadózunk, ez a morál pedig lehetőséget teremt arra, hogy komoly cégek is az egyesület mellé álljanak. A Ferencvárosnál mindenki határidőre megkapja a bérét, a pályamunkástól, az edzőkön át a középcsatárig bezárólag.

A jelek szerint nagy magabiztossággal irányítja ezt, az idehaza korszerűtlennek mondott, tizenhét szakosztályos mamutklubot, annak ellenére, hogy nem egy gazdasági guru. Ha most cserélnénk, és mi innen, az utcáról betoppanva beülnénk a székébe, akkor nekünk menne az elnökösködés?

Megbízható, hozzáértő, jó stáb és biztos háttér nélkül aligha. Azért én sem az utcáról toppantam be, hiszen a Fidesz pártigazgatójaként harmincezer főt számláló szervezetet kell vezetnem, és az sem kis felelősség, vagyis azt elmondhatom, hogy megvan a gyakorlatom a cégirányításban.

Hogyan lesz tekintélyes elnök, ha a meccseket nem a VIP-páholyból, hanem a lelátóról a haverjaival nézi?

Nem bársonyszékes hely adja meg a tekintélyt. De mondják meg, hogy mint ős Fradi-drukkernek miben változott meg a szurkolói státuszom? Semmiben. Én a lelátón érzem jól magam, mégpedig a tizenöt éve állandó székszomszédok, az „Újságos” Pisti, a „Szivaros” Laci, a Szőnyi Pista és Nagy Tamás mellett. Reprezentálni, tárgyalni máskor is lehet. Nekem a meccs szent ügy.

Az új stadionban is meglesz a helye a lelátón? Egyáltalán – merthogy annyi mindent hallhattunk már: terveket, támogatást, cáfolatokat – lesz új Albert-stadion?

A helyemet nem adom fel, és új stadion is lesz. Sőt, azt már most megígérhetem, hogy az új arénában lesz ismét „B-közép”. Az is szempont, hogy német mintára rendkívül biztonságos létesítmény épüljön, olyan, amelyikben gyerek, nő, fanatikus egyaránt kilátogathat és szórakozhat. Ennek meg kell teremteni a feltételeit, ami – egyebek mellett – a biztonságos, elkülönített beléptetésnél kezdődik. Láttam felméréseket, amelyek szerint Németországban, Spanyolországban a közönség harminc százalékát nők teszik ki, míg Magyarországon ez az arány öt százalék. Az új Albert-stadionban ez a tendencia megfordulhat. Manapság átlagban hat és félezer nézőnk van, az új, modern, és a terv szerint húszezer szurkolónál több nézőt befogadni képes pálya tízezer embert biztosan vonzana a Fradi meccseire.

Tervezésben jók vagyunk, indultunk mi már makettekkel Eb-pályázaton is, de hol, mikor és mennyi idő alatt épülne fel az álmodott aréna?

A mai technológia mellett már tizenhét hónap alatt felépíthető egy stadion. A pályánk pedig a mostanihoz képest kissé eltolva, elforgatva épülne meg. A tervek szerint a régi stadion bontása már idén elkezdődhetne, így számolva kétezer-tizennégyre felépülhetne az új.

Az álmodott dicsőségekhez pedig – Minarik Ede után szabadon – ugyebár kell egy csapat is…

Már alakul. Azt elmondtam, hogy gazdaságilag honnan indultunk, és milyen gondok mentén jutottunk el a mai napig. A csapatépítés sem egyszerű feladat. Hála az égnek a szakmai igazgató, Détári Lajos nagyszerű érzékkel érti, kezeli, elegyíti a szakmai és a gazdasági szempontokat. Odafigyel a közvetlen utánpótlásra, az NB II-ben szereplő csapatra, nem azt akarja, hogy mi tegyünk a keze alá neves, drágábbnak számító játékosokat, hanem próbálja felépíteni a Fradit. A jelenkorit és a jövőbenit is. Lehet, hogy mi nem nagynevű játékosokat szerződtetünk, de az egyre markánsabban látszik, hogy a magyar tehetségekre építő, jobb eredmények elérésére képes csapat formálódik. Nem nagy dolog, de fontos: azok a fiatalok, akiket most télen hoztunk a Fradihoz, korosztályos szinten mind válogatott kerettagoknak számítottak, számítanak.

Ebben a beszélgetésben a futball van fókuszban, de elnökként tizenhat másik szakosztályra is figyelnie kell. Életképes a mai világban az Ferencvároséhoz hasonló klubmodell?

Igen. Pontosabban azzá tehető. A gazdasági racionalizálásról már beszéltem. Nálunk manapság nincsenek óriási költségvetésű szakosztályok, az eredménykényszer is ennek megfelelően alakul – de ez van, ezt el kell fogadniuk a sikerességre oly kényes fradistáknak. A jövőre vonatkozóan kész terveink vannak. A Népligetben olyan FTC-centrumot építünk fel, ahol mindegyik sportágunk jelen lehet: egy csarnokban lenne az uszoda, a kézilabdaterem, míg mellette a füves, műfüves futballpályák. Hogy mást ne mondjak, a központosítással a mostani töredékére csökkentjük a rezsiköltségeinket, közönségbarát létesítményt építünk, és hatékonyabb, sőt abszolút modern klubmodellel rukkoltunk ki.

A pénz nem maradhat ki: mi áll azokban a főkönyvben, amelyet – ahogyan mondta – ma már bátrabban nyit ki?

Amikor a Ferencváros elnöke lettem nyolcvanhétmillió forint volt a klub számláján, ebből kellett volna az egyesületet életben tartani. A helyzet tragikus volt, de sikerült konszolidálni a gazdálkodást, jó útra terelni, kiegyenesíteni, tisztává, átláthatóvá tenni. És ami ma már a reménysugarat jelenti: a társaságiadó-kedvezmény alapján a Ferencváros összes szakosztályát érintően hatszázmillió forint jut az utánpótlásra. Ez óriási pénz, de ami a forintoknál is fontosabb: már most elmondható, hogy a Fradi jövőjét bebiztosítottuk.

 

Buzgó József, Vincze András

nemzetisport.hu